Weiner Sennyey Tibor beszéde a Nyitott Víziók megnyitóján

26
Sze
2018

Weiner Sennyey Tibor: Lóg egy fonál az égből

Ráskai Szabolcs mesélte nekem egy forró, nyárvégi délutánon az izzó pesti aszfalt felett a Nyugati téren egy kis presszó teraszán üldögélve, hogy a legrövidebb kiállításmegnyitót – úgy tudja – Weöres Sándor tartotta valamikor a hatvanas-hetvenes években. Weöres megjelent a várakozó közönség előtt éppen úgy, mint most én, felnézett a plafonra és azt mondta:

„Lóg egy fonál az égből.” – majd hozzátette: „A kiállítást megnyitom.”

Ez volt minden idők legrövidebb kiállításmegnyitója. Maguknak nincs ilyen szerencséje. Most pedig egy másfél órás előadás következik a kortárs képzőművészetről, a grafikáról, a különös ego-balanszról és az ego egyensúlytalanságról. Na jó, nem. Inkább tegyük fel azt a teljesen jogos kérdést, hogy: valójában miért is „kell” megnyitni egy kiállítást? Miért nem tesszük csak ki a képeket és kész? Miért jövünk össze és miért ünneplünk és gratulálunk a művésznek? Miért írnak kiállításokról lapok – erről például a Műértő (Kozák Zsuzska, 2018, szeptember. 4. o.) –, és miért van az, hogy egy-egy kiállítás olyan fontos eseménnyé és térré válik? Talán azért, mert egy-egy ilyen kiállításon, ahogy Weöres Sándor mondá: „Lóg egy fonál az égből”? Próbáltam utánanézni, hogy vajon melyik kiállítás lehetett ez, hogyan is történt pontosan, de végül is mindegy. A történet a lényeg, s azt hiszem, ez a történet többről szól, mintsem hogy csupán csak egy kellemes anekdota legyen a végtelenül szimpatikus Weöres Sándorról, az ő különc humoráról, sokkal többről. Arról, hogy amikor egy kiállításmegnyitón együtt vagyunk, akkor „lóg egy fonál az égből”.

Az számomra teljesen világos, hogy igazán egy kiállítást szinte lehetetlen végignézni és teljesen befogadni a megnyitón. Vissza kell menni, egyedül kell lenni a képekkel, időt kell rájuk hagyni. Lehet, hogy ez az idő csak tizenöt perc, lehet, hogy néhány óra, de valamennyit együtt kell lennünk a képekkel, úgy, hogy alig vannak mások jelen. Vannak olyan szerencsések, akik a megnyitókon ki tudják zárni a többi embert és csak a kiállításra koncentrálni, nekem ez nagyon nehezen megy. Talán azért is, mert nekem kell megnyitni, nekem kell elmondani, hogy egészen pontosan milyen fonál és honnan is lóg, és hogy miért pont itt és most?

Az első kiállításmegnyitót minden valószínűség szerint harminc-negyvenezer évvel ezelőtt tartották, amikor először vezették körbe a festett barlangokban a beavatásra várókat. Mert kétség nem fér hozzá, hogy a festett barlangok szent helyek voltak, ahol a képekkel nem csak történeteket, hanem mélyebb, összetettebb jelentéseket is átadhattak egymásnak, melyre a nyelv nem volt elégséges. Olyasmiről szóltak a képek, amiről szavakkal nem lehetett beszélni. Nem csak növények, állatok, emberek voltak a képeken, hanem olyan emberek, akik növények voltak, olyan állatok, akik emberekké váltak. Folyamatos metamorfózisok a képek, állandó átalakulások, olyan vadászatok, ahol végső soron egy volt a vad és a vadász.

Hogyan, akkor most arról lenne szó, hogy van valami félelmetes rokonság Ráskai Szabolcs – nem egyszer nagyon is humoros – zöldségfejű grafikái és az ősi barlangrajzok között? Nem egyszerűen erről van szó, hanem arról, hogy maga az aktus, a metamorfózisok megrajzolása, s ezeknek a misztikus átalakulásoknak a kiállítása, lényegében ugyanaz, amit az emberiség sok ezer éve természetéből adódóan „csinál”. Nem csak a mást és a különbséget vesszük észre és figyeljük meg a dolgokban, hanem a hasonlóságot és az azonosságot is. Mindkét felismerés az igazság megértésében segít.

Mi az igazság? Az igazság az, hogy vad és vadász a vadászat során eggyé vált. Az igazság az, hogy művészet és a művészet befogadója összeér, egybefolyik, nem csak egymástól különböző, hanem lényegileg egy. Az igazság az, hogy miközben minden különbözőnek látszik, ugyanakkor valójában minden egy. Aztán kilépünk a kiállítás teréből, a festett barlangból, ismét egóink terébe, s nem tudjuk úgy levenni énjeinket, úgy egy halomba szórni számtalan arcunk, mint Ráskai Szabolcs tette. Mi mindannyian „valakik vagyunk”, csak mert azt hisszük nem vagyunk mind ugyanannak az egynek a végtelen sok megnyilvánulása. Aki a különbségeket keresi, mindig a különbségeket fogja találni a világban, aki az egyetlent kutatja mindenütt meg fogja látni őt. Még a zöldségfejű emberekben is. Főleg abban. Főleg a humorban, a torzban, a különösben. Főleg a levetett arcokban, levedlett énekben, ledobott személyiségekben. Főleg Ráskai Szabolcs nyitott vízióiban.

Mert hiszen láthatják, itt „Lóg egy fonál az égből. A kiállítást megnyitom.”

Ráskai Szabolcs: Nyitott víziók. b24 Galéria. Debrecen. A kiállítás megtekinthető október 27-ig.