Ez egy élő freskó, csak nem angyalokkal

20
okt
2017

Miskolczi Emese médiaművész kompozit portréin látássérültek, ápolónők, színművészek, tűzoltók, teológusok büszkén azonosulnak hivatásukkal, társadalmi közösségükkel. A portrékból összeálló csoportképeken az egyéni vonások eltűnnek, a közösek fölerősödnek. Elhangzott mondataik a kiállítóteremben kórusként cseng össze.

Fotószakon végeztél az iparművészeti főiskolán. Milyen hatásra kezdtél videókat készíteni?

Igaz, hogy főiskolásként, főleg az utolsó években eléggé belemerültem a fényképezésbe, de mindig érdekelt más is. Azt hiszem, hogy egy szabadabb kifejezési formát kerestem, amikor elkezdtem videózni. Talán azért, mert érdekelni kezdett az idő fogalmának vizsgálata, az idő filozófiai összetettsége.

Mennyiben más fotó- és médiaművészként kifejezni magad?

Fotós múltamhoz híven dokumentarista megközelítésűek a videó munkáim. Mindig a valóságból, valós képekből indulok ki. Megrendezett képet sosem csinálok, legfeljebb rekonstruáltat, de ebben az esetben is rengeteg a véletlenszerű elem. Ez az, amitől a fotó is igazán izgalmas a számomra. Akármilyen körültekintőek is vagyunk, akkor is csupán közvetítők maradunk. Ebből adódik az az alapérzésem, hogy nem én csinálom a képeimet.

A másik fontos elem a fotó materiális volta: a labormunka a kémiai folyamatokkal, végül a kész papírkép. És nagy formátum vagy legalábbis közepes. Imádom a részleteket! Nem csinálok digitális fotót, csak jegyzeteléshez használom. Ugyanakkor a videóban éppen a mozgókép anyagtalansága fog meg, az hogy ez csak egy vetített virtuális kép, ami nem is igazán létezik. Munkamódszerem egy olyasfajta építkezés, aminek a kiindulópontja mindig a valóság. Valós elemekből létrehozni valami olyat, amit a fotó vagy a videó médiuma nélkül nem láthatnánk. Időtömörítés, sűrítés, az anyag állandó változása.

Hogy találtál rá a kompozit fotográfiára?

Egy japán fotóművész, Ken Kitano Our Face című anyagát látva jött az ötlet, hogy megmutassunk valamit abból a valóságból, amit a szemünk nem lát. Levetkőztetni az emberi arcot, megmutatni anyagi voltát, múlékonyságát. A kompozit fotográfiák festményszerű rezgő-remegő képek és portrénként általában minimum tíz, többnyire azonos foglalkozású ember közös vonásait mutatják. Az ezekből a portrékból összeálló installációnál fontos az ismétlődés ritmusa, a folyamatos rezgés és a portrék által alkotott „kórus” hangja. Talán van egy kis vallásos vagy áhítatos hatása: ez egy élő freskó, csak nem angyalokkal, hanem emberekkel.

Milyen tapasztalataid vannak egy-egy csoport fényképezése során?

Nagyon élvezem a képgyűjtést. Mindig is imádtam portrét fényképezni. Megfigyelni, észrevenni, megtalálni azt a pillanatot, amikor önmagát adja valaki. Mert a kamera hatására először elkezdenek viselkedni. Erre nagyon jó példa az a jelenet, amikor színészeket vettem fel. Az első „szerepet játszom” mondatok még nagyon hamisan szóltak, aztán jött a megilletődés, majd az őszinte megszólalás… A portrékészítés csínját-bínját több oldalról körüljártam már. Például volt egy munkám, aminél a modellt negyedórás exponálási időre egyedül hagytam a géppel, és semmi mást nem kértem tőle, csak azt, hogy nézzen a kamerába – ezalatt lefényképeztem a gondolatait.

Mennyiben más, amikor saját magad fényképezed?

Már elég régen csináltam önarcképet. A szelfiőrület előtt. Merőben más dolog, de itt sincsen minden kontroll alatt. Egyfajta tanulságtétel vagy naplójegyzet: itt voltam ezt csináltam ebben a pillanatban. Az én fotóim mind múlt időben vannak, mert dokumentumjellegűek, így a legvidámabb képben is van valami szomorú.

Az Én vagyok az – Miskolczi Emese kompozit portréi Debrecenben című kiállítás a b24 Galériában látható 2017. november 4. és december 9. között.

Az interjút Szoboszlai Lilla készítette.