Bezsenyi Tamás kriminológus megnyitó szövege a Hűlt hely tárlaton

29
okt
2019

“Ha nem találkozunk többé ebben az életben, érezni akarom a hiányodat.”

Barakonyi Szabolcs Hűlt hely című forenzikus esztétikával foglalkozó debreceni kiállításának megnyitója a B24 Galériában

Hazugság minden. Minden, amit látunk és hallunk. Ránk zúdítják a hazugságot. Csak jönnek sorba, egyik a másik után. Dobozba zártak. Mozgó dobozba. Vagy meghalsz, vagy velük hazudsz. Az ember csak egy dolgot tehet. Keres valamit, ami az övé, és épít magának egy szigetet. Ha nem találkozunk többé ebben az életben, érezni akarom a hiányodat. Elég egyetlen pillantásod és tiéd az életem.

Terrence Malick Az őrület határán című filmjében Welsh százados fogalmaz ekként egy olyan könyvből készült történetben, amelynek szerzője James Jones már egy sikerfilm készítőjeként, az 1953-ban Most és mindörökké alkotójaként hírnevessé vált.

Ezen a Hűlt helyen vajon hogyan kerülhető el, hogy hazugság legyen minden? Egy művész, amit lát és hall, amire a világ rázúdítja a hazugságait, az csak jön egyik a másik után, miközben dobozva zárva a jelen kiállítás befogadója szembesül azzal, hiába a halál, vagy éppen az esetleges életben maradás, mindezektől függetlenül csak egyet tehet itt a kiállítótérben, hogy keres valamit és épít magának egy szigetet…

Itt vagyunk ebben a térben, ahol régebben, amikor esetleg valódi bűnügyi helyszín lett volna, akkor összeálltunk volna, mint a lovak hidegben. Ha nem találkozunk többé ebben az életben, érezni akarom a hiányodat. Ma késő délután itt bizony önhatalmú erővel bíró művészek szemben állnak a kirendelő határozattal elbarikádozott rendőrökkel. Állítólag elég egyetlen pillantásod és tiéd az életem, pedig, valójában dehogy, hiszen a bátortalan érdeklődök a városi teret társadalmi életté formáló személyiségekkel együtt töltik be! Nincsenek itt viták vagy küzdelmek és magukban hordott feszültségek sem, pusztán csak fegyverbarátságok. Másnak nincs is értelme…

Ennek a városnak a szülöttei nálamnál, egy bács-kiskuni származású, elfajzott fővárosi gyereknél jobban tudják, hogy mit jelent a levágott tarlón, egy fiatal fiú csípőre tett karja, amivel a horizontot próbálja befogni az égen köröző varjakkal együtt, miközben éppen a néző szeme láttára válik egyértelművé, hogy a kaszálás és a bálázás nélkül éppen az marad a madarak önhatalmú szabadságává, amit egy szépen felsrófolt nádban el lehet rejteni!

A Debrecen című képen befoghatatlan az a horizont, aminek megtekintése során csípőre tette a kezét 1988-ban az a fiú, akit Szilágyi Lenke bekomponált, viszont itt a kiállítótérben látható kukoricásnak az áthatolhatatlan jellegét Barakonyi Szabolcs éppen azzal satírozza alá, hogy a rendőr kollégák a kék betűs POLICE fogalommal ellátott fehér szalagot a művész által belátható képmezőben tudták vagy éppen akarták elhelyezni. A végtelenné duzzasztott rengeteg éppen olyan mérhetetlenné válik, ahogy a Négyszögletű Kerek Erdő című Lázár Ervin mesében a világ határai mindeneken túl terjesztődnek. Így hiába lóghatunk ki a valóságba, mégis Mikkamakka számára egyértelmű, hogy: “az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.”

Barakonyi Szabolcs képeiben vajon mi oszladozott, mi foszladozott és miként is halványodott, amit esetleg éppen satírozni kellene? Látunk itt egy kamrát illetve egy lakásbelsőt is, na meg hál’istennek magát a művészt is!

Nem azért állok itt, mert pusztán meg vagyok győződve Barakonyi Szabolcs tehetségéről, nem azért vagyok itt, mert nem tudok mosolyának őszinte gyermekiségétől elvonatkoztatni, nem a felém irányuló szimpátiája okán elvárható viszonzás kötelessége eredményezi mindezt, hanem talán összefoglalóan azért, mert a kimagasló képességeit olyan célra akarta és tudta használni, ami rendkívüli módon… rohadt ritka egy évszázadon belül.

Urbán Tamás fájdalmakkal teli örökségét egy rendőr úgy interpretálhatná, ahogy Az őrület határán című filmben Quintard tábornok fogalmazza meg: “Maga nem tudja milyen kimaradni az előléptetésből, maga még fiatal, nemrég végzett az akadémián és máris megkapta a háborúját. Én tizenöt évig vártam és ez az első háborúm.” Sajnos Urbánnak a Magyar Rendőr számára való mindennapi jelenvalóságát, állandó készenlétét senki sem hálálta meg, hiszen tevékenysége olyannyira unikális volt, hogy feltehetően még művésztársai sem tudták vagy talán nem is kívánták megfeleltetni, összehasonlítani mással. Szinguláris tevékenysége olyan önálló munkaként tűnt fel máig, amelyet végre van mihez hasonlítani! Barakonyi szintén a mindenséggel kezdte mérni magát a 24-72 órás rendszer szemléletes rendszerében, ám ez egyre kilátástalanabbá válhat, ahogy telnek a hetek, hónapok, amik évek alatt lassan megtapasztják a saját kíváncsiságát, vagy éppen komposztálják a tenni akarását a mindennapi verklivel. Mégis, a frissen vágott bajusz alatt meghúzódó mosollyal felül volt képes írni a könnyen felfuttatható, filagóriákká terebélyesedő elvárásokat.

Egyik első találkozásunk alkalmával egy volt kollégámat mutattam be neki, egy bűnügyi technikust, aki tiszthelyettesi rendfokozatok között lajtorjás erőkifejtéssel haladt előre, annak biztos elfogadásával, hogy sohase fog a rendőrök számára lehetővé váló felsőfokú képzések egyikére se bejutni. Hiába tanítottam jól képzett és még jobb kapcsolatokkal rendelkező rendőröket, tudtam, őt nem fogom tudni beemelni, mivel fiatalkora óta annyira ösztönösen lépett ki a formális elvárások elől. A több, mint húsz éve bűnügyi célú fotókat készítő, majd azokat a központi ügyfeldolgozó rendszerbe feltöltő és bűnjeljegyzéket készítő technikus megilletődött tisztelettel fordult ebben a helyzetben Barakonyi Szabolcs felé. Kissé nehezen kivehető, idegességet jelző artikulációval osztott meg rögtön olyan tényeket, amelyek számomra, több évnyi közös munkát magunk mögött hagyva, meglepetésnek számítottak.

Szinte megrészegültem a rendőrbarátom líraiságától, akivel nap-nap után, vagy éppen hónapról-hónapra egy összefolyó körül, a fémrácsok előtt fújtam a kávémat vagy szívtam a füstszűrős cigarettámat. Csábító lenne azzal letudni, hogy Szabolcs saját képességeivel tisztában van, tehetségét munkája során feltérképezte már évekkel korábban, ezért nem kíván érdeklődést mutatni egy bűnügyi technikus művészi célú munkája iránt. A barátom kiemelte Szabolcsnak az analóg alapanyag kiemelt jelentőségű használatát, amire szinte gépiesen bólintott jelen kiállításra méltó, tudással bíró művész.

Én, aki a nyelvvel bírózva kizárólag a szavakat felhasználva tudok figyelni másokra, illetve rákapcsolódni bárkinek a tudására, úgy kötöttem mindezt össze, hogy egyértelművé vált számomra: a nyelv és a vizualitás valójában külön valóságokat jelentenek. Barakonyi Szabolcs egyértelműen nem figyelmen kívül hagyta a képalkotás iránt olthatatlan vággyal bíró bűnügyi technikust, nem annak szakmai értékelésére nem kívánt időt vesztegetni, hanem magában hordozva gondolta ugyanazt, mint bármely némaságba burkolózó, tökös nyomozó, aki tisztában volt vele, hogy a tettek beszélnek, a fényt kapó események számítanak, szemben ezek láthatatlan, szételemzett, összeinterpretált elmondhatóságával szemben, amelyeket viszont én magam szoktam volt képviselni, sajnos éppen most is…

Barakonyi Szabolcs akkor tud reagálni egy ilyen helyzetben, ha lát olyan szakembereket, akik hozzá hasonló módon kimennek a helyszínre, komponálnak a beláthatatlan időjárásban, szakmai örömet találnak az adott helyszínen ahelyett, hogy a központi ügyelet által kiadott fogalmaknak és szavaknak engedelmeskedve közelítenének az adott kérdéshez.

Megismerkedésünk után, éppen erre a kiállításra készülve, átküldtem neki fotókat, amelyeket akkor készítettem, amikor eldugott ipari telepeken létrejött informális lakóközösségeket jártunk be kerületi járőrökkel a fővárosban. Szabolcs szinte rögtön azzal foglalkozott, amihez a legjobban ért, nem véleményt formált a hajléktalanság rendészeti megközelítéséről, mint mások, hanem az elé kerülő fotók szakmai szempontból kezelhető előnyös és hátrányos szempontjait akarta felvázolni, ezekről önkéntelen szívélyességgel képes volt beszámolni bárkinek, de leginkább azoknak, akikkel együtt dolgozott. Úgy hiszem, hogy a szakmai szem határozza meg a megismerését, így téve önértékké saját tevékenységét, ami egyébiránt csak a legelhivatottabb nyomozók sajátja.

A kukoricás mellett a kamra és a belsőszoba, mint helyiségek olyan úgymond összefércelt panorámafotók, amelyek nem attól válnak érvényessé, mert a képkészítő szeme felismeri a nyomor állítólag semmivel sem összehasonlítható formáját. Először húsz éves kiscsikóként mentem életvédelmisekkel együtt bűnügyi helyszínekre. Fontos tanulságul szolgált, hogy egy áldozattal terhes helyszínre miért nem kell sietni. Ezek az út közben vásárolt energiaitalok és péksütemények miatt egyszerű axiómákként sorjáznak a fejemben azóta is:

  • Ha megölték, akkor ott van a helyszínen az áldozat, így nem fog elmászni.
  • Ha megszúrták, de még nem hunyt el, akkor úgyis kórházban kezelik, így sehogyan sem fogják elengedni.
  • Ha megtámadták, de túlélve elmenekült, akkor a helyszínen pedig biztosan senkit sem fog zavarni munka közben.

A három típusból egy fajtának is az alapos vizsgálata értelmezhetővé teszi, hogy miért is fontos órákkal korábban megállni üdítőért és ételért, hiszen azt követően a nyomozó és a bűnügyi technikus kollégáknak egyáltalán nem lesz lehetőségük semmilyen nyugalmi helyzet kiélésére. A három típushoz persze ironikus módon három motiváció is társul, amelyeket egy másik idős nyomozó a három P-s szabályként mutatott be számomra: pénz, pia és a női testen található khm… G pont. Az említett idősebb rendőrtiszt úgy vélte, hogy a helyszíni szemle elsődleges információin túl, a nyomozóknak a helyszínre vagy más ehhez közeli helyekre való időszakos visszatérése lehetőséget ad a sajátos mikrokozmosz megismerhetőségére. Ez az öreg nyomozó bármilyen személynél, családnál egyértelműnek vélte, hogy nem pusztán a lakásba kell követni a tanút, a sértettet vagy éppen a potenciális gyanúsítottat, mivel beszéltetni bárhol lehet, hanem körbenézve információt kell szerezni a környezetből, a kontextusból kiindulva, amelyben az adott személyek működnek.

A döngölt padlójú csirkeól, a szobakonyha, a világítás bekötésének illegalitása, az ott elhelyezett ruhák megoszlása a család tagjai között mind arról beszélnek, hogy milyen különbségeket és kapcsolatokat lehet feltárni a valóság megéléséből szavak nélkül. Ezekből a megfontolásokból jól látható, hogy Barakonyi Szabolcs érzékenysége nem egy-egy ügy brutalitása miatt válik fontossá, hanem a vizuális kódok olvasása, a helyszínek néma interpretációja miatt. Egy-egy tanúval, sértettel vagy éppen károsulttal való beszéd nem pusztán annak a véleményét, tapasztalatát sugallja, akivel beszéltek, hanem ebből vizuális kódokat használva és értelmezve a fotókon hatalmat, erőszakot, vágyat kifejezve gócpontokat lehet kitapintani, amelyek a kriminális tettek alapjául szolgálnak.

Sosem fogom elfelejteni az első alkalmat, amikor sértettnél voltam, milyen túlhangsúlyozott jelentőséget tulajdonítottak a vezetők az első szimpatikus személynek, így harsogott a fülembe, hogy gyanúsítottat tilos, tanút lehet, de sértettet kötelező. Innen nézve egyértelmű, hogy az itt szereplő képeken a tárgyi világnak a látványelemei, a bűnügyi helyszínek dekoratív személyei konvergálnak a befogadó bűnügyi fotók iránti érdeklődéséhez.  Mégis most, itt, Barakonyi Szabolcsnak alig számottevő ansnitt jellegű fotóitól eltekintve emberek nélküli világba csöppenünk.

Arab számokkal megvastagítva feketéllenek a fehér műanyagon vagy éppen a szürkés, hideg fémen a bűnjelszámok, amelyek egy-egy helyszínen tárgyi bizonyítási eszközök közvetlen közelében láthatóak. A kicentizett fekete és fehér mérőszalagdarabok állnak mereven egy-egy nyom mellett, amelynek jelentőségét a decimális rendszerből táplálkozó eszközök táplálják.

A tanksapkától a műanyag nyelű késen át egészen a gumicsőig olyan tárgyakról kapunk részletgazdag ábrázolásokat, amelyeknek a képe nem öncélú, hiszen a befogadó számára kérdésessé teszi az addig ismert elsődleges funkciók hasznát, így a másodlagos lehetőségek világa kerül kitágításra.

A panorámafotók megtekintése után a kisebb, zártabb világú képekkel vajon nem egy zsiliprendszeren keresztül szippantódunk be, ahol a kis, szűk helyek nélkül egy-egy eszköz részletes bemutatásával valójában egy archívumba kerülünk? A harmadik, egyben a fő tengelyt újra átszelő másik szélső térben, a rámázott motívumokkal nem műtárggyá avanzsálódnak-e a bűnügyi képek?

Barakonyi Szabolcs a panorámák zavarba ejtő szétfutása után bűnjelkamrává transzformálja a befogadó megismerési lehetőségeit, hiszen lassan, de biztosan összeérnek az egymást közvetlen közelről determináló fotók. Az objektívbe zárt valóságszegmensek között több esetben feltűnnek az ajtók, az átjárók fémcsapjai, szerkezetkész formái, amelyek átengedhetnék a befogadót a nyomasztó helyszíni megtekintésből egy új, talán gazdagabb levegőjű helyszínre. Ezeknek a jövőt szimbolizáló, de mégis ajtózsanérokban megmutatkozó lehetőségei azonban egyértelműen illuzórikusak, így a kriminális lehetőségek esélytelenségének köszönhetően még elgyötörtebbé tudnak válni a bűnügyi helyszínek, vagyis a tapétavágóval körbehúzott valóságok.

A befogadót beterítő panorámák mellett az apró, keretbe foglalt, egymásba érő személyi igazolványt jelképező részletek egyidejűsége miatt mondhatta Barakonyi Szabolcs, hogy: “Olyan az ajánlott útvonal, hogy nem tudod befejezni, ezért vissza kell menned.”

A megismerés határát Friedrich Dürrenmatt Az ígéret című, a modern anti-detektívregényében dr. H. úgy határozta meg, hogy: “az emberek azt remélik, legalább a rendőrség érti a dolgát, és rendbe szedi a világot; mondhatom, nyomorult dolog, amikor már csak ebben lehet bízni.” Az íróval perlekedő főhős, a zürichi kantoni rendőrség egykori parancsnoka nem kegyelmez, a véletlenek hiányát, az elmesélt narratívákban szükségszerűen megmutatkozó szükségszerűséget ostorozza, ami kimossa a helyzeti tényezőket, az eshetőlegességet. Hiába szúrja a történetben ezek elé: “a felmérhetetlennek túl nagy a szerepe”, hiszen valószínűségekkel való munka éppen azt az úgynevezett embert zárja ki, aki a statisztika alapján az általánosra adja a példát, miközben az itt szereplő fotók, önálló valószínűségekkel, sajátos hiátusokkal működnek. Dürrenmatt úgy érvel, ahogy felépül ez a kiállítás: “Kriminalisztikai eszközeink fogyatékosak, és mennél inkább fejlesztjük őket, annál fogyatékosabbakká válnak a lényeg tekintetében.”

Barakonyi Szabolcs saját képeinek a strukturálásával lehetővé teszi, hogy a Hetedik című filmben Brad Pitt által megformált fiatal rendőrtiszt szellemeskedő replikáiként értelmezzük tevékenységét, a hittel teli változtatásra való képesség megélését egy megöregedett, kiégett képzelt zsaruval szemben, amikor úgy fogalmaz:

Mills: Tudod folyton nyöszörögsz, és tömöd a fejem ezzel az izével. Ha ezzel fel akarsz készíteni a nehezére, köszönöm…

Somerset: De te hős akarsz lenni, igaz? Az igazság bajnoka? Csakhogy az embereknek nem az kell. Ők beérik a sajt burgerrel, a lottóval, a tévével…

Mills: Mitől váltál ilyenné? Érdekel…

Somerset: Hát… Nem egyetlen dolog tett ilyenné…

Mills: Ki vele!

Somerset: Azt hiszem nem tudok olyan helyen élni, ahol a közönyt elfogadják, sőt úgy értékelik, mintha erény volna…

Mills: Te se vagy más, te se vagy jobb…

Somerset: Ezt nem is mondtam, nem is vagyok más, én együtt érzek, én mélyen együtt érzek velük. A közöny, az is megoldás. Persze! Könnyebb elringatni magunkat a drogokkal, mint szembenézni az élettel. Könnyebb ellopni valamit, mint megdolgozni érte. Könnyebb verni a gyereket, mint felnevelni. A szeretet, a munka erőfeszítéssel jár.

Mills: Csakhogy itt elmebetegekről van szó, igen, meg őröltekről… sorozatgyilkosokról.

Somerset: Nem… nem… nem… várj… várj… itt a mindennapi… a hétköznapi életről van szó… nem… nem engedheted meg, hogy ennyire naiv légy…”

Sajnos mi sem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy végigbotorkáljunk, így újra- és újraboncolva saját figyelmünket a három helyiségben, hiszen láthatóvá kell válnia annak, hogy akkor tudunk előbbre jutni, elfogadni időlegesen egy-egy értelmezést, ha “hagyjuk a csudába ezt a tökéletességet”, visszatérünk inkább a dolgokhoz, a valósághoz.

Barakonyi Szabolcs rendőrök között él, kel, pilled el, iszik kávét, szív cigarettát, eszik illetve a továbbiakban is kér és kap, illetve ad és vár nap nap után, ezért úgy tűnik, mintha: “osztályismétlő diák módjára örökösen csak stílusgyakorlatokat” ismételne.

Pedig rendőrré alakult át, hiába is maszkírozza kutatónak magát, mert tapasztalatból mondom nem lehet távolságtartóan együtt kelni és feküdni azokkal az emberekkel, akiknek az élete, ténylegesen a munkája, amit ő maga is átél. Rászorul a helyzet csavaros kupakja a kérdéses művész magánéletére is, hiszen egy este pult mellett is eszébe villan miként gondolkodik egy nyomozó, milyen kényszerekkel és elfojtásokkal küzd meg egy-egy 24 órás műszak alatt vagy éppen azt követően egy bűnügyi technikus.

Al Pacino, a Szerelem tengere című film főhőse egy sorozatgyilkos után nyomoz, a siker érdekében különféle gyanúsnak látszó nőkkel ismerkedik, mígnem az egyikbe beleszeretve kiderül a nő számára, hogy az új férfi pusztán nem volt képes elárulni, hogy zsaru. Al Pacino úgy próbálja kivágni magát Ellen Barkin előtt:

“És akkor mi van? Rosszul érint mi? Ez már túl sok neked, igaz? Úgy értem, ilyen kis nyikhajokat beengedsz ide, de, hogy én zsaru vagyok, az túl sok neked, ugye? Hadd mondjak neked valamit erről. (felmutatja a jelvényét – B.T.) Az összes vevőt idebenn az ékszereikkel meg a bundáikkal kirabolják, megtámadják és egyszer csak én leszek az apukájuk, érted? Adódjon csak bármilyen gubanc, én leszek mindenki apukája!”

A három helyiség, valójában három világ, három alkotóeleme egy kihajtható triptichonnak, amelynek a vizualitása, az egymáshoz való kapcsolódása kényszerűen másodlagos jelentéseket is feltételez, hiszen: Adódjon csak bármilyen gubanc,  Szabolcs lesz mindenki apukája!

Bűnügyi tematikájú fotókat készített, amelyek önmagukban nem összeilleszthetőek egy büntetőeljárás lego darabjaiként. Megbékélhetünk-e azzal, hogy töredékes versrészletekként recitálhatóak ezek a részletek? Vajon több ügyet magában foglaló, egyetemes magyarázatot produkálhatnak ezek a képek? A bűnügyi fotók jelentőségét túlhangsúlyozó megismerés torzítva teszi felismerhetetlenné az egyes alkotásokat, vagy éppen a különálló képek esztétikuma képes felismerhetetlenné tenni, hogy kénytelen-kelletlen összeolvassuk a befogadónak az összes fotóját, az egymásba érő személyi igazolványú emberek valóságát?

Az őrület határán című alkotással kezdtem, amelyben Welsh százados azt kívánta saját közlegényének: Keres valamit, ami az övé, és épít magának egy szigetet. A keretes szerkezet érdekében ezzel is zárom, amikor Welsh, talán nem is kell ezt külön hangsúlyozni, kellően elvakult földhöz ragadtságában már Witt közlegényt sem tudja bátorítani: “Sajnálom magát fiam. Igen, egy kicsit. Megöli ez a hadsereg. Ha volna esze, mentené a bőrét. Másokért nem tehet semmit. Olyan ez, mint egy égőház, ahonnan nincs kit kimenteni. Mit gondol mit számít, amit egymaga csinál ebben a tébolyban? Ha meghal, semmiért adja az életét? Nincs másik világ, ahol majd minden jó lesz. Csak ez a világ van. Ez a sziget”

Ez a Hűlt hely vajon nem egy sziget? Úgy látszik nem muszáj elzárkózni egy szigetre, mivel éppen az egyetlen metafizikai szempontból értelmezhető Hűlt helynek az elfogadása önkéntelenül ezt képes csak lehetővé tenni…

Elhangzott: 2019. 10. 25.