Barakonyi Szabolcs megnyitó szövege a Debrecen-kép kiállításon

18
dec
2018

Ezt a jó tanácsot pár hete hallottam, megpróbálom ehhez tartani magam: Állj fel, hogy lássanak, beszélj hangosan, hogy halljanak es legyél rövid, hogy szeressenek. Szeretném, ha szeretnének ma.

A terepmunka a fotográfiában talán a legnehezebb műfaj. Pláne ha csak öt nap van rá. Kész katasztrófa, maga a csapda. Én például nem is vállaltam volna el, vagy ha igen, keserves érzések gyötörtek volna végig. De egy megnyitón ne beszéljen már magáról az ember, vagy ha igen, akkor már inkább csak magáról. Azért ennyit muszáj volt megjegyeznem, mint fotós. Szóval vissza a lényegre, a terepmunka maga a szorongás.

Természetesen nem gondolom azt, hogy senki sem dolgozott még keményen az itt lévők közül, de abban biztos vagyok, hogy sokaknak fogalmuk sincs, hogy igazából mit is jelent a terepmunka és mennyire nehéz. Ennek a munkának nem igazán van olyan szertartásos része, mint amikor otthon a négy fal között kell megoldanunk valamit. Terepmunka közben nem mehetünk ki még egyszer a hűtőhöz, nem nézhetünk meg még egy hülye videót és nem hívhatunk fel senkit, hogy képzelje el, pont egy fantasztikus dolog megalkotásába kezdtünk éppen bele. A terepmunkára indulás a kezdő toronyugró érzelmeihez lehet hasonlatos. Először úgy néz ki, az elrugaszkodás csak egy elhatározáson múlik, aztán rájövünk, hogy innentől vagyunk bajban, mert már megtapasztaltuk, mennyire félelmetes is leugrani. Ráadásul ezzel egy időben megérkezik az igény arra, hogy a zuhanás közben nem koncentrálhatunk másra, csakis a feladat precíz kidolgozására. Ha toronyugró nem is voltam, jó pár terepen töltött munka áll mögöttem. Pontosan tudom milyen az azt megelőző szorongás, vagy az olyan mélyre keveredés, hogy inkább kiszállnánk, de akkorra mar túl sok munkát raktunk bele. Rosszak még az apróbb kudarcok is, lehetnek tiltófák, amerre mar nem mehetünk tovább, mert nem engedélyezik.

Azt képzelhetnénk a művésznek milyen könnyű, csak áll vagy megy, vagy mindkettő, vagy egyik sem, de mindezek közben művész, bármit is tesz, művészetet csinál. Nem mondom, hogy mondjuk egy festőnek könnyebb lenne. Neki minden nap el kell mennie a műterembe és festeni. Igen, festeni, nem festegetni. Bárki, aki ezt irigyli, próbálja ki, ha egy napig bírja, szóljon, kitalálunk valami jutalmat utólag. Na, ehhez képest a gyere fiam öt napra Debrecen fotózni, minimum kettővel rosszabb. Nyilván ha esik, lehet kérni esőnapot. de ha ötlettelenek vagyunk már nem ugyanez a helyzet, nincs pótötletnap, vagy mentőövnap, közepes ötlettel. Szóval a művészek felelőssége csőre töltött aggyal elkápráztatni minket. persze készülhettek előre, de a főpróba itt maga az ősbemutató és ebből lett ez a kiállítás. Remélem, mostanra mindenki együtt érez a művészekkel. Szóval nehéz dolog egy idegen városban egy szál fényképezőgéppel megküzdeni magunkkal. Ez a fajta munka olyan, ami menet közben egyre több és több kérdést vet fel és a siker abban áll, hogyan tudjuk a végen mindezt átlátni és megszerkeszteni, bemutathatóvá és érthetővé tenni.

Különben is mennyire szokatlan látvány egy fényképezőgéppel az utcán mászkáló, nem a turisztikai nevezetességeket megörökítő alak, ráadásul manapság egyre gyanúsabb is. A jogi környezetről nem is beszélve. Szóval gyanús, hogy itt jogsértés történt, kérem. Hosszan lehetne sorolni a példákat a fotóművészet legfontosabb képeivel, amik nem jöhettek volna létre a mai korlátozások között. Legyen ezért ez a kiállítás, vagy ez a pillanat jó alkalom arra, hogy szembenézzünk azzal, mit veszíthetünk, ha megpróbáljuk párhuzamos jogi érdekké tenni a művészet szabadságát, mindenfele más jogokra hivatkozva. Ennek az eredménye csakis valami hiánya lehet, valamivel kevesebbek lettünk így megint.

Először Bartha Mátéról beszélnék. Máté komoly fiú, komolyan veszi a feladatot, és ahogy látom az akadályokat is. Érzékenyen keresi a maga igazát, a meglátásait, de reflektált is marad. Képei sokat mesélnek a képek igazi természetéről, emellett az identitásról és az önreprezentációról is. A városéról és a benne élőkéről, látszólag külön-külön, de így együtt látva, inkább egyben. Közben annyira akkurátus, ha az lenne holnap a feladat, hogy a szemközti tetőt kell kátrányozni, fogná magát es menne. Öt napig nem is csinált, csak ment és ment.

Bach Máté értelmezése a legklasszikusabb utcai fotográfia. Mit csinál egy utcai fotós? Olyan, mint egy felhúzott nyíl, állandó készenlétben van. Mászkál és ahol lát valamit lő és talál. Egy zen vadász, bízik az ösztöneiben, éles a szeme és bármi a zsákmánya lehet, amit meglát és megkíván. Ehhez nagyon nagy bátorság kell, az ember el kell, higgye magáról, hogy bárhol, bármikor, bármiről képes jó képet csinálni. Annyira jót ráadásul, ami neki tetszik és csak azután lesz érdekes az, hogy tetszik-e ez majd másnak is vagy sem, mert a képeket nem egy útikönyvhöz rendelték meg. Nem a felületeken mozog, a város szövetet próbálja felkutatni.

Kocsi Olga egy nyulat hozott a városba. Hiába írta ki a nevét, nem tudjuk ki ez a nyúl és miért állt meg pózolni. Lehet, hogy a nyúl igazából mi vagyunk, vagy maga az alkotó, de lehet csak az alkotó barátja. Az alkotó képzeletbeli barátja. A képzeltbeli barátokkal vigyázni kell, elég csak Donnie Darko nyulára, Frankre gondolni és máris egy pszichothriller közepén találjuk magunkat. Ahol nem kisebb dolog, mint a világvége áll az út végén. Ha vége lesz a világnak, az pont ott fog érni minket ahol vagyunk. A dráma helyszíne ebben az esetben Debrecen lesz megint, a város képe lesz az utolsó kép, amit magunkkal viszünk. De megnyugtatnék mindenkit, hogy pont 30 év és 44 nap telt el a filmen megjósolt világvége időpontja óta.

Számtalan világ húzódik meg itt is Debrecenben is. Attól hogy egy másik oldaláról nézünk valamit, adott esetben egy várost, maximum annyi történik, hogy máshogy látjuk azt. Ez filozófiai értelemben talán nem visz minket nagyon messzire, mert a dolog, amiről szó van, végső soron ugyanaz marad. Ez a projekt viszont pont ettől lesz érdekes. Gondolom, sokan vannak itt, akik itt élnek, Debreceniek, első sorban nekik lehet ez különösen érdekes, megtudnak valami mást is arról, amit annyira ismernek. Ha ezt magunkkal kapcsolatban szeretnénk megtenni, rengeteg erőfeszítéssel járna. Ezeket az erőfeszítéseket most három fotós megtette helyettünk, legyünk nekik hálásak ezért. Sok dolog miatt jó es fontos a művészet. Talán a legfontosabb közülük az, hogy eléri, hogy valamire teljesen máshogy nézzünk. Amikor Duchamp bevitte a múzeumba a piszoárt, nem pusztán a múzeumok világára mutatott fricskát, de elérte azt is, hogy egy nagyon ismert, tárgyra teljesen új szemmel nézzünk, újraértelmezzük a tudásunkat róla. Így új következtetésekre jussunk, azaz használjuk a fejünket. Ez a projekt is teljesen ilyen, behoztuk a várost a múzeumba es most itt nézzük, ahelyett, hogy kint mászkálnánk és nézelődnénk. Viccesnek tűnik első hallásra, de ha körbenézünk, mégis az történik, hogy kaptunk valamit, új információkkal bővülhet a tudásunk, ha ez ellen nem tiltakozunk túl hevesen. A figyelmünkön keresztül nem csupán azt tudjuk meg, mit gondolnak a városukról ők itt hárman, hanem azt is, ami a legérdekesebb, hogy ezzel mit tudunk kezdeni.

A válaszok teljesen személyesek, és az egy másik nagyon jó pillanata a művészetnek, amikor a művek velünk kiegészülve válnak valóban teljessé. Ez az értelmezés maga, a megismerés, ahol biztosíthatok mindenkit arról, hogy nem feltétlenül van szükségünk bármiféle előzetes ismeretre. A műélvezet, a művészet nem kirekesztő, nem kell félni tőle, vagy úgy érezni hülyék vagyunk hozzá. Inkább egy élmény, amit az alkotók adnak nekünk, mint lehetőséget. Hogy tudjuk ezt élvezni is, kizárólag rajtunk áll és rajtuk a továbbiakban semmi sem számon kérhető ezért. Szóval a feladat adott, tessék új szemmel nézni a várost, erre van itt most lehetőség. Megadok hozzá még egy kulcsot, bármire ér gondolni, bármi eszünkbe juthat, rossz válaszok itt ma nincsenek.

 

Elhangzott: 2018. december 15., b24 Galéria, Debrecen